Másnap reggel mehettem is haza. Néha vissza kell majd mennem a pszihiáterhez, de ha látja, hogy nincs semmi baj, akkor már nem kell többet járnom. A kórházban mindenki kedves volt és segítőkész. Valahogy úgy éreztem, Austinék nem egy sima hétköznapi kórházba vittek, ahová bárki bemehet, de ettől függetlenül le voltam nyűgözve az ellátástól. Nagyon jól aludtam. Imádom azt a puha, ropogós, fehér ágyneműt. Austin egy kávéval ébresztett és szólt, hogy Michele már vár minket otthon. Megköszöntünk mindent, összeszedtük a cuccomat és lesétáltunk az autóhoz. Végre újra fogta a kezemet, én pedig úgy éreztem, hogy soha nem szeretném elengedni. Az autóban beszélt a rendezővel, aki a filmezést ajánlotta és egy hét múlva elígérkeztünk egy castingra. Már nagyon izgultam. Mielőtt hazaértünk volna, megkértem, hogy menjünk el Elyarhez, hogy elhozzam tőle a cuccaimat. Reméltem, hogy otthon lesz, mert nem volt kedvem előkutatni a kulcsomat a kocsiból, de szerencsém volt. Félmosollyal fogadott és megölelt.
- Hallottam kórházban voltál. Nem megmondtam, hogy vigyázz magadra? - szorongatott meg.
- Nem így terveztem, de úgy tűnik így kellett lennie. Austin megbocsájtott.Azt mondta ez mind miatta van és sosem bocsájtja meg, ha történik velem valami.- meséltem.
- Nagyon örülök, hogy végre újra boldog vagy. Tudd, hogy ide bármikor jöhetsz, amíg itt vagyok és néha meglátogathatnál Londonban is. - nevetett.
- Úgy lesz. Ki nem hagynám. - mosolyogtam vissza.
- Bocsáss meg, hogy nem mentem be a kórházba, de nem akartam balhét. - magyarázkodott.
- Semmi megértem. Sietek. Aus lent vár. A cuccomért jöttem. - mondtam, majd elindultam a szoba felé, hogy összepakoljak. Hamar végeztem, mert nem volt sok cuccom. Kopogtak. Elyar kinyitotta. Austin jött fel. Bocsánatot kért Elyartől a történtekért és, hogy megütötte. Férfiasan megbeszélték a dolgokat. Örültem neki. Gondoltam, hogy ezek után sem lesznek puszipajtások, de örültem, hogy tisztázták.Megálltam a szobaajtóban és onnan figyeltem őket. Kellemes, meleg érzés töltött el. Az elmúlt hetek szörnyedelmei végre elsimultak és helyüket átvette a nyugalom, de sajnos nem teljesen. Úgy éreztem nem érdemlem meg, amim van. Tenni akartam. Megmutatni Austinnak, hogy milyen fontos nekem, hogy mennyit jelent. Attól függetlenül, hogy sztár neki is lehettek még álmai. Régóta együtt voltunk és mivel a médiából már a fontosabb dolgokat megtudtam róla, úgy éreztem nem ismertem ki eléggé az elmúlt pár hónapban. Változtatni akartam. Figyeltem, ahogy beszél. Néztem a mimikáit, a keze rángását, a szemeit és elmosolyodtam. Sakk-matt - gondoltam. Ilyen az, amikor az embert úgy szereted, ahogy van. Amikor tudod, hogy nem tökéletes, mert annyi dolga idegesít, de nem érdekel, mert neked hibátlan. Csak akkor tudsz nyugodtan elaludni, ha hallod a hangját. Ha együtt vagytok van miért küzdeni. Egy pillanatra talán bele is könnyeztem, aztán észrevették, hogy ott állok és megindultam feléjük. Nem akartam Austin nyakába ugrani Elyar előtt, nem szerettem volna, hogy rossz legyen neki. Jól megölelgettem, nyomtam egy óriási puszit az arcára és elbúcsúztam. Tudtam, hogy még pár napig itt lesz, de nem tudtam, hogy fogom-e még látni. Megragadtam Austin kezét és elindultunk. Mikor kiléptünk az ajtón érdekes érzés fogott el. Mi van ha nem látom már többet, ha csak egy egyre jobban elhalványuló emlék marad, egy jóbarát, aki néha kicsit több is volt, de csak, hogy tartsa bennem a lelket? Összehúzott szemöldökkel merengtem magam elé, míg a kocsihoz értünk, amit Austin észre is vett.
- Nyugi! Koncertezem majd még Londonban. - nyugtatgatott és simogatta meg a hátamat.
Aranyos volt tőle. Amikor beszálltunk a kocsiba megkérdeztem tőle azt, amit már régóta szerettem volna.
- Austin, őszintén! Mit tettem eddig én érted? - néztem rá, húzva a számat.
- Itt voltál nekem. - mosolygott vissza és megsimogatta a combomat.
- Nem most komolyan.
- Teljesen komolyan. Te biztos pont vagy az életemben. Ha bármi baj van te ott vagy, ha egy pillanat szép, az tőled az. - magyarázta.
- De te repülőjegyeket küldtél, lejöttél értem Magyarországra, elvittél vacsorázni, csináltál nekem egy dalt, eltartasz, ezt szörnyű kimondani. - nevettem el magam.
- És ezt mind azért csináltam, mert hibáztam. Jóvá kellett tennem, hogy hagytalak elmenni.
- De most én is hibáztam és még nem tettem jóvá. - szomorodtam el.
- De......ez a fiú-lány szerep ilyen. Nem is kell sehogy, csak éreztesd, hogy szeretsz, hallgass meg ha szükségem van rád és legyél ott. Ezek természetes dolgoknak tűnnek, de van ahol hiányoznak és itt romlik el, de nálad ez eddig mindig meg volt. Érted? - simogatta meg az arcomat és puszit nyomott a homlokomra.
- Persze. - mosolyogtam.
Természetesen ennyi nekem nem volt elég. Még mindig tenni akartam. Eszembe jutott, hogy közelgett Austin 18-adik születésnapja. Hirtelen eszembe is jutott pár ötlet. Menet közben nem arra mentünk amerre szoktunk. Figyeltem a táblákat, hogy lehet, hogy Aus csak kerülőt tesz, de nem így volt. Egy olyan helyen parkoltunk le, ahol még nem jártam. A környezetből sem tudtam volna tippelni hova hozott, mert már elhagytuk az épületeket, de nem teljesen a parton voltunk. Elég kihalt volt a környék és nyugodt. Kiszálltunk a kocsiból és én gyanakodva néztem körbe. Aus felém sétált. Kinyitotta a kocsiajtót, amit én az előző pillanatban csuktam be és behajolt az autóba. A rádiónál matatott valamit. Kicsit hátrébb álltam, hogy megleshessem azt, amibe legszívesebben jól belemarkoltam volna. Amikor visszaegyenesedett mit sem sejtve néztem más felé, fütyörészve. Megragadta a kezemet és a kocsi orrához vitt, majd fellépett rá, így felmászva a tetejére.
- Gyere már! - nevette, majd leült.
Furán néztem rá, majd úgy tettem. Szorosan mellé ültem, kezeimmel támasztottam magam.
- Látod? - kérdezte.
- Mégis mit? - húztam össze a szemöldököm.
- A naplementét. A kilátást. Nem tesznek semmit, csak úgy vannak, mégsem tudnád elképzelni nélkülük az életedet. Mint a madarak csiripelése. Néha már idegesít, de ha abbamaradna éreznéd, hogy valami hiányzik. - karolt át, én pedig belekönnyeztem. Hajszál választott el attól, hogy ne kezdjek el sírni. Megint sikerült tennie valamit, amiért imádom. Újból beleszerettem. Amit mondott olyan szép volt, de nem olt elég. Pár pillanat múlva a Summer Paradise kezdett szólni a kocsiból. Szép aláfestő zene volt. A kettőnk dala. Csapkodni kezdtem Austin vállát.
- Ez nem ér. Basszus! - kiabáltam, ő pedig nevetni kezdett és megfogta a kezeimet.
- Fejezd be. Tudom, hogy zseni vagyok és egy szívtipró, - nézett rám sármos, elbűvölő tekintetével - de ezért ez a hála? Kellemesebb köszönetet vártam. - bólogatott. A csapkodásom hirtelen ölelésbe ment át, majd a szemébe néztem és megcsókoltam. Megfogta a hátamat és szépen lassan lefektetett, majd felém hajolva csókolóztunk tovább a kocsi tetején, a közös dalunkkal a háttérben.
