Életem első Austin mahone koncertje

,,Amikor egy álmunk valóra válik, üresnek kezdjük érezni magunkat, mert eltűnik valami az életünkből, amiért továbbra is küzdhetünk.

Szép napos idő volt aznap Berlinben. Én már 8 órakor felkeltem, Fruzsi pedig az igazak álmát aludta egészen 11-ig. Már délre ki szerettünk volna menni a koncerthelyre, de úgy gondoltuk felesleges lenne 7 órát ott ácsorogni és mivel a szállásunk csak negyed órára volt a C-CLUB-tól, ezért úgy döntöttünk du. 3-kor indulunk. Előszedtük a ruháinkat, hogy eldöntsük miben legyünk az esemény alatt. Fruzsi egy elegáns és szép, fekete, pánt nélküli ruhát választott, aminek a melle alatt egy csíkban ezüst kövek sorakoztak. Én egy rám simuló farmert vettem fel, magas talpú szandállal.(aminek a talpa odafelé úton levált xd) Hozzá egy átlátszó, babarózsaszín inget viseltem és egy fehér toppot vettem alá. Mind a ketten kiengedtük hajainkat és el is indultunk. Pár méter választott már csak el a Clubtól, amikor nem tudtuk eldönteni melyik utcában lehet, de egy kis segítséggel oda találtunk. A tömeget már messziről is kilehetett szúrni. Egy sor is kialakult, amibe beálltunk, de később kiderült az csak a VIP-eseké, mert ők mehettek be először. Sokan leültek és zenét hallgattak beszélgettek. Az emberek a kezükre írták, vagy a pólójukon viselték Austint. Egyszer hallottunk bentről egy kisebb sikítást, ami azt jelentette számunkra, hogy Austin már az épületben tartózkodunk. Néha a tömeg egy része a nevét kezdte kiabálni, de a biztonsági őrök elcsitították őket. Mindenki várta már, hogy mikor kezdik el beszedni a jegyeket. Megpróbáltunk előrefurakodni amennyire lehetett, de amikor ez du. 6-kor megtörtént, az emberek szinte egymás lábán álltak és mozdulni sem lehetett. Fruzsival elég szomjasak voltunk és elhatároztuk, hogy bemegyünk inni a mosdóba ha bejutottunk. Elég hamar odaértünk a nagydarab emberhez, odanyújtottuk a jegyeinket, majd először németül, utána pedig angolul közölte, hogy nem kellett volna levágnunk a jegyet a papírról, mert a papíron volt egy kód, ami alapján beengednek minket. Bemehettünk, de félreállítottak és várnunk kellett. Néztük, ahogy a sok-sok ember egyre fogy és egyre többen kezdenek sikítozni, hogy végre bent vannak. Egy ablakhoz irányítottak bennünket, ahol egy férfi a laptopján kezdte keresni a jegyeinket a vonalkód alapján. Az idő tellett, a tömeg fogyott, a gyomrunk görcsben állt és fogtuk a fejünket. A férfi még mindig nem talált meg minket. Felírta a vonalkódunkat egy lapra, áthúzta a jegyeinket, majd anélkül, hogy megtalált volna, beengedett, csak látványosan kellett szenvedni. Rögtön előkaptuk a kameránkat, hogy felvegyük videonaplónk következő részét, amit majd megmutatunk nektek is. A küzdőtér felénél egy két fokú lépcső vezetett közelebb a színpadhoz. A legtöbben megálltak ott, mert úgy gondolták, ott nem tudnak közvetlen eléjük állni, de így mögöttük keletkezett tömeg, mi pedig közelebb mehettünk a színpadhoz. A második sor előtt álltunk meg. Egy DJ nyomatta nekünk a zenét a koncert kezdetéig és a végén egy gyors kép után a tömeggel, le is lépett. A tömeg Austin nevét kezdte kiabálni. Beindult a füstgép, a reflektorok különböző színekben pompáztak. A tömeg őrjöngött és ahányszor megjelent egy táncos sikítani kezdett. Hirtelen elindult a zene, a telefonok a magasba emelkedtek, amitől még a 2.sorban is kevesebbet lehetett látni, mint azelőtt, ezért lábujjhegyre álltam a magastalpúmban. Hirtelen fülsüketítő sikoltozás keletkezett és Austin Mahone befutott a színpadra. Az érzés hirtelen feldolgozhatatlan. Igazából semmi meglepő. Ugyan az az Isteni látvány, mint a monitor elől, de az, hogy ott van és te is ott vagy, ott áll tőled 3 méterre hihetetlen. Akarva akaratlan könnyezni kezdtem és a mellettem álló anyuka megsimogatta a vállamat jelezve, hogy aranyos vagyok és, hogy együtt érez. Austin énekelni kezdett. Ugyan olyan csodás hangja volt, mint a felvételeken. Én is énekelni kezdtem és a kezeimet a magasba emeltem. Az anyuka lájk jelet mutatott felém két kezével jelezve, hogy zsír a buli. Egyre beljebb férkőztem a tömegben. Austin néha közelebb jött hozzánk. A reflektorok tökéletesen megvilágították zöldes-kék szemeit, amelyek a rajongók lelkéig hatoltak. Nem beszélve az időnkénti póló felhúzásáról, amit ismét fülsüketítő sikoltozás követett. Többször is elmondta milyen csodásak vagyunk és, hogy imádja Berlint. Kb. 10 számot játszott, nem mindegyik a sajátja volt és nem játszotta a teljes új albumát. Az egyik számnál Robert is feltűnt, aki rappelt. Az U következett. Mindenki kíváncsian várta a lányt, aki pillanatokon belül meg is jelent a színpadon. Szép volt, enyhén húzott szemű, mellesleg ismerőse volt a biztonsági őr, de ettől függetlenül szerintem ő sem fogta fel milyen szerencsés. Mikor lejött a színpadról mellettünk állt meg. Az ismerősei rögtön ölelgetni kezdték és elhangzott pár ,,Oh my Gosh”, majd figyelték tovább a koncertet. Persze néha úgy éreztem, mintha Austin rám nézett volna, de nyilván a körülöttem állók ugyan így éreztek. A koncertnek röpke 2 óra alatt vége lett, visszatapsolás sem volt. A tömeg oszlani kezdett és elhagytuk a koncerthelyiséget. Leültünk nem messze tőle, egy kerítés elé, ami még a Club udvarához tartozott. Hirtelen újbóli sikítozást hallottunk és egy nagy, fekete autót láttunk kikanyarodni a Club másik oldala felől, ami felénk tartott. A Club előtt még nagy volt a tömeg, ahol mi álltunk ott nem. Kiszaladtunk az út szélére és végignéztük, ahogy Austin Mahone elhagyja a területet. Fájt. Fájt látni, hogy ennyi volt, hogy vége és, hogy az amire egy hónapja készülök és az álmom volt, amiért annyit küzdöttem, röpke 2 óra alatt elillant. Csodás volt. Lenyűgöző és elképesztő. Nem tudtam betelni vele, így elhatároztam, hogy nem ez volt az első és egyben utolsó Austin Mahone koncertem. Lassan betöltöm a 16-ot, dolgozni kezdek és a megkeresett pénzből kiszemelem az újbóli országunkhoz legközelebbi koncerthelyet, majd 18 évemet betöltve, leérettségizek és halasztok egy évet és irány Miami. Ezek tervek, de egyet tudok, látjuk még egymást Austin Mahone.

Ezeket a videokat nem mi készítettük, mi a szélén álltunk. Amikor ebben kimegy oldalra és kinyújtja a kezét, meg tudtam volna fogni:D

Beautiful Soul:

 Secret(felemeli a pólóját):

Rengeteg videót készítettünk. Videónaplót is csináltunk, amit majd az AMH mutat be nektek következőhéten.

30.rész: Biztos talaj

Nagyon gyorsan futottam. Talán olyan gyorsan, mint még soha. Egy nagydarab ember üldözött kapucnival a fején, fekete ruhában, majd egyre többen csatlakoztak hozzá. Nem tudtam megállni és egy híd korlátjához értem. Éreztem, hogy átesek rajta. Valaki hirtelen megfogta a ruhámat, megpróbált elkapni, de kicsúsztam a kezei közül. A mélység nagy volt, és ahogy távolodtam a hídtól Austin zokogó arcát pillantottam meg. Utolsó pillanataim. Az életem lepörgött előttem. Hirtelen egy pillanat. Felébredtem. A szívem hevesen vert és mozgott alattam a talaj. Az ágyam szokatlanul kényelmetlen volt és az ágyneműnek nem olyan illata volt, mint az otthoninak. Sötét volt és azt sem tudtam hol vagyok. Megvártam, amíg a szemem hozzászokik és megpróbáltam beazonosítani a helyet. Szűk volt és alacsony. Még felülni sem tudtam. Fény szűrődött be a jobb oldalam felől és rájöttem, hogy függöny van mellettem. Elhúztam és egy pillanatra megvakultam a szemembe vakító fénytől. Már volt róla elképzelésem hol lehetek, de arról, hogy miért és hogyan kerültem oda, arról nem. Kikecmeregtem alvófülkémből. Egy mozgó otthonnal, mégpedig Austin turnébuszával találtam szembe magam. Tágas volt, már amennyire egy busz az lehet, de legalább minden elérhető távolságban volt. Szerencsémre gyorsan megtaláltam az apró ,,fürdőszobát". Te jó ég. - gondoltam, miközben szembesültem saját kinézetemmel a tükörbe nézve. Próbáltam igazítani valamit barna rakoncátlan hajtincseimen és körbenéztem hátha találok ott bármit is, ami az enyém. A fogkefémre lett volna a legnagyobb szükségem, de azt sem találtam. A busz másik felébe sétáltam, ahonnan már jól hallhatóak voltak a férfias, de egyben ,,idióta retard fóka vagyok" nevetések, így rögtön tudtam, hogy ott találok valakit. Zach és Austin ültek a busz végében terebélyesedő kanapén, ami természetesen piros színben pompázott. Aus le sem tudta volna tagadni, hogy ez az ő turnébusza.
- Jó reggelt! - köszöntöttem őket halk, morgó hangon.
Odasétáltam Austinhoz, leültem mellé és az ölébe dőltem.
- Jó reggelt Mrs. Mahone! - simogatta meg a fejemet és puszit nyomott az arcomra.
Fura volt, hogy így köszönt, Az előtt még sosem szólított így, legalábbis nem emlékszem.
- Jó reggelt? A busszal még nem jöttünk annyit, hogy másik időzónában legyünk. Most inkább a jó étvágyat ideje van itt. Jut eszembe. Mit eszünk ebédre? - háborodott fel Zach.
- Nekem fontosabb kérdéseim vannak. - kezdtem bele lomhán - Hol vagyok, miért vagyok?
- Austin mini, mozgó, szigetotthonán. Azt hiszem pontosan Ausville kellős közepén fekszel és azért, mert Texasba látogatunk. - csatlakozott hozzánk Alex és lehuppant Zach mellé a kanapéra.Haját teljesen elaludta és amint meglátta magát a tükörben kezével próbálta rendbe szedni kinézetét.
- Jó. Egy kérdésem megválaszolt, de én még otthon feküdtem le aludni. - néztem érthetetlenül.
- Tudod az úgy volt, hogy láttam milyen aranyosan alszol, ezért nem ébresztettelek fel, hanem felkaptalak valahogy így, - próbálta szemléltetni, felállt és a hátam alá nyúlva karjaiba vett és forgott velem, majd visszaültünk. Nevettem. - ezután felraktalak a buszra, előtte pedig megkértem anyát, hogy rakja össze a cuccaidat. - nézett a szemembe elégedetten.
- Mindent értek, de ne nézzetek hülyének. Látom, hogy nem Texas felé tartunk, mivel a feliratok nem angolul vannak. Szóval szerintem ez nem a teljes sztori. - néztem körbe.
- Tudod vannak azok a nagy teherszállító repülőgépek. Na mi ezzel a színesfémmel felszálltunk rá, jöttünk egyenesen Bécsig, ami röpke 20óra volt, amit te sikeresen végigaludtál. Itt adunk egy koncertet este, oda tartunk most és a következő állomás? - kerekítette ki a szemeit felém Alex, mintha tőlem várná a választ, csakhogy nekem fogalmam sem volt. - Magyarország észlény. Kicsit közel van Bécshez.
Megfogott egy kispárnát és püfölni kezdett vele a hülyeségem miatt. Természetesen én sem kíméltem. A többiek is beszálltak és pillanatokon belül párnacsata lett belőle, csak mivel fiúkkal játszottuk kicsit durvább kivitelben.

Ebéd után nyúltam a telefonért, hogy tárcsázzak egy számot, egy olyan számot, amit már rég nem. Kicsöngött, közben hosszú körmeimmel doboltam az asztalon.
- Hálló - szólt bvele egy hang.
- Klau? Én vagyok az Becca.
- Szia! Milyen rég beszéltünk. Mi van veled? Hiányol mindenki. - fogadott kedvesen.
- Velem? Semmi különös. Éppen hazafelé tartunk, mármint csak holnap estére érünk haza, de szeretnék találkozni. Mindenkivel.
- Tartotok? Ki jön még?
- Austin és a haverjai. Ad egy koncertet Bécsben aztán megyünk is Pestre.
- Az király, majd bemutathatnád őket.
- Alap. Régen voltam otthon. Kíváncsi vagyok mi változott. - erre nem érkezett válasz - minden rendben?
- Majd ha hazajöttél mesélek. Sok dolgon megfogsz lepődni, de szerintem nem esik majd nehezedre megoldani ahogy ismerlek.
- Mi történt Klau? - a hangja vészjóslóan hatott.
- Beni és Tekla....hát kicsit összemelegedtek. Mióta elmentél Tekla ellened fúj és Beni fejét is teli beszéli.
Érdekes. Az utolsó infóm az volt, hogy hozzánk költözött. Tekla az osztály - hogy is mondjam szépen - szarkavarója. Őszintén megvallva egy kurva. Belegondolva, hogy Beni egy ilyennel áll össze, hát sosem gondoltam volna.
- Értem. Ahogy gondolják, de szeretném, ha nagyon hangoztatnád, hogy hazamegyek.
- Persze, értem. Új harc kezdődik? - hallottam az izgalmat és a reménykedést a hangjában. Szeretett az igazságért harcolni velem. Tudta, hogy másnak esélye sincs.
- Nagyon úgy néz ki.
Elköszöntünk, majd leraktuk a telefont. Megfogadtam, hogy Austint és a srácokat semmiféleképpen nem rángatom bele ebbe a játékba. Rossz vége lenne. De sikerülni fog?