- Jaj bocsáss meg! Nem akartalak felkelteni. Azt hittem már ébren vagy. El kell kezdenünk csomagolni. Már 10 óra és este indul a gép. - tájékoztatott.
Ja igen a gép. Hirtelen eszembe jutott, hogy én nem ide tartozom. Egy teljesen más világban élek a barátaimmal és a családommal. A szörnyű az volt, hogy szívem szerint mégis csak maradtam volna. Ennyit arról, hogy maradhatnék még. Nem tudom mi történt tegnap este. Nem értettem, de azzal álmodtam egész este. Még sosem éreztem úgy azelőtt.
- Semmi baj. Köszönöm, hogy felkeltettél. - válaszoltam miközben kitöröltem az álmot a szememből. Láttam, hogy vacilál.
- Tom, mondani szeretnél valamit? - vontam kérdőre. Közelebb jött és az ágyam szélére ült. Kicsit félénken, de elkezdte.
- Becca, én sem vagyok hülye, még egy vak is látja, hogy izzik a levegő köztetek Austinnal. Ez az egész, ami veled történik egy álom, amit nagyon kevés ember tapasztalhat meg. Tudom, hogy nem könnyű ilyenkor tisztán látni a rózsaszín köd miatt. Nem akarom keverni a szart mégis csak felnőtt ember vagyok, de reggel hallottam, hogy Austin és Alex rólad beszél. Nem hallgatóztam, csak érdekelt a téma - mosolyodott el, majd mondta tovább komoran - Alex érdeklődött, hogy akkor most nem maradsz-e tovább, erre ő azt válaszolta, hogy mindig is egy hétről volt szó. Kellett a reklám, hogy valóra váltsa egy rajongó álmát és ez most jól jött. Alex nem értette és kérdezte is tőle, hogy kedveled őt nem?! Azt felelte, hogy igen jó fej lány vagy. Jó party voltál és ma úgyis elrepülsz az életéből és nem lát soha többet.
Csönd lett. Láttam rajta, hogy nehezére esett elmondani, de örülök, hogy így tett. Ezek a mondatok késszúrásként értek. Nem akartam elhinni, hogy csak játék voltam neki, egy ócska reklám.
- Köszönöm, hogy elmondtad. Ez nagyon sokat számít.
- Jól vagy?
- Persze - vágtam rá, de lélekben összetörtem. Austin porrá zúzta minden érzésemet és úgy éreztem nincs több mondani valóm többé a számára. Ma elrepülök és nem látom többé. Ezek az érzések tartottak életben. Tartottam magam. Felöltöztem, majd kimentem reggelizni. Aus és Alex ott ültek a díványon és tévéztek. Csendben elfogyasztottam a reggelimet. Nem köszöntem és nem is néztem feléjük. Alexnek akartam, de úgy gondoltam, majd odajön ha akar valamit. Így is lett. Ahogy bementem a szobámba utánam jött. Pár pillanatig némán álltunk egymás szemébe nézve, de én megtörtem. Megremegett a szám és ő gyorsan odalépett és átölelt.
- Tudod, igaz? - suttogta a fülembe.
- Igen. - próbáltam kinyögni
- Na látod, ezt nem akartam! - szorított magához. Leültünk az ágyra.
- De miért csinálja ezt? - kérdeztem, miközben letöröltem könnyeimet.
- Nem tudom. Még sosem csinált ilyet. Talán saját magától fél.
- Nem is érdekli, hogy közben velem mit csinál, de már nem is kell. Elintézte, hogy ne érezzek soha többet.
- Ne mondj ilyet! Minden rendben lesz. Nem lehet így vége.
- Talán így kell lennie. Ma még nem értjük értelmét, de majd idővel rájövünk.
Újra magához húzott és átölelt. Egész nap vele voltam. Azt mondta az az utolsó és Austin el tudja foglalni magát. Próbált vidítgatni. Volt amikor sikerült neki. Visszanéztük a videókat, amiket együtt feltettünk a netre. Válaszoltunk a rajongói leveleire és csináltunk pár vicces képet Instagramra. Még utoljára kimentünk a parta fürdeni. Nagyon fújt a szél, de kiélveztem, hogy a tengerben fürödhetek. Ő mindig ott volt a héten, amikor szükségem volt rá. Értem miért ő Austin legjobb barátja. Megígérte, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, miután haza megyek, mert nagyon megszeretett és ő nem akar elveszíteni. Olyan gyorsan ment el az utolsó nap, mint a hétvégék a tanítási napok közepette. Ültem az ágyon a bőröndömet nézve és mélyet szippantottam a levegőből. Nem akartam elfelejteni. Akármi is történt, felejthetetlen hét volt.
- Indulás! - szólt be Michele az ajtón mosolyogva, de le is fagyott az arcáról - Mi a baj édesem?
- Semmi, jól vagyok. - ahogy kimondtam elhomályosult minden, de már nem hagytam, hogy sírjak.
- Történt valami? - kérdezte ilyetten.
- Nem lényeg. Csodálatos hét volt és mindent meg szeretnék köszönni, mert nélküled nem lehetnék itt. Sosem felejtem el és remélem ti sem engem. - mosolyodtam el.
- Az biztos. - felelte - Na gyere!
Megfogtam a bőröndömet és kivittem a kocsihoz. A többiek már ott vártak. Beültem hátra, középre, Austinnal és Alexxal, akivel egész úton rugdostuk és hergeltük egymást. Austin csak nézett ki az ablakon, mint aki ott sincs. Gyorsan rácsaptam a combjára, hogy ő is beszálljon és legalább jó kedvűen váljunk el. Nagyot csattant. Nevetett, visszacsapott, majd újra befordult. Úgy nézett ki, mint akit nagy bánat gyötör. Neked fáj? Neked? - gondoltam.
Megérkeztünk a reptérre. Már nem volt sok időnk. Elvégeztük a szükséges teendőket, majd jött a búcsúzkodás. Alexet jól megölelgettem. Michele-nek újra megköszöntem mindent, Austinnak színt úgy és őt is megöleltem. Ez az ölelés élettelen volt és rideg. Mintha két embernek muszájból kéne megölelnie egymást. Elindultunk. Beszálltunk a repülőbe. Tommal elmesélte, miket csinált amíg nem volt velem és milyen élményei voltak. Később zenét hallgattam. Lement a Read all about it Emeli Sande-től, a Stay Rihanna-tól és Miley-tól is. Minden egyes szomorú számot végig hallgattam amim volt. Amikor megérkeztünk, a család már ott várt a repülőtéren. Egy pillanatra nem volt honvágyam. A családomon kívül semmi a világon nem hiányzott. Rögtön faggatni kezdtek. Egész úton meséltem a sztorikat addig a bizonyos éjszakáig. Szerintem ők sem hitték el, hogy annyi volt a történet. Mindenki érezte, hogy valamilyen befejezésnek lennie kell, de nem kérdezősködtek. A húgom csillogó szemekkel hallgatta végig és többször is el kellett neki mesélnem. Anya legtöbbet Michele-ről kérdezett, apa pedig csak hallgatta, ami éppen sorra került.
A szobámba belépve újra éreztem, hogy otthon vagyok. Rögtön letéptem az összes tudjuk kiről szóló posztert a falról. Azt jutott eszembe, hogy hétfőn suli és egy hét kimaradás után milyen sokat kell majd pótolnom és milyen nehéz lesz mesélni nekik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése