El nem tudom mondani milyen feldobott voltam akkor. Mindenki segített és én nem féltem többet kérni, mert mindenre szükség volt. Sokan osztották YT-n, FB-n és Twitteren is. A megtekintések száma folyamatosan nőtt, de engem nem ez érdekelt. Engem egyetlen egy megtekintés érdekelt és az Austiné volt. Kértünk segítséget összeköttetésektől. Két nagy embertől vártam üzenetet, akik biztosan eltudták volna hozzá juttatni, de semmi. Közben folyamatosan Tweeteltem Ausnak, a rokonainak és a barátainak. A gáz az, hogy mivel a bolygó másik felén vannak, amikor én alszom, ők akkor vannak fent. Többször elképzeltem már mi lenne ha esélyem lenne rá találkozni vele. Már nyár óta külön programmal tanulom az angolt, ami sokat segít, mert az angol tanárom nem képes rá. Ez a program a ,,Duolingo", amit mindenkinek ajánlok. Kezdett úgy tűnni, hogy hirtelen minden leállt. Ennyi volt. Mi megpróbáltuk. Szinte minden este feladtam, majd reggel valaki erőt adott és újra megpróbáltam mindent, de arra az estére, már tényleg elfogyott minden erőm. Még lefekvés előtt gyorsan utoljára kitweeteltem mindenki falára a videót nagybetűkkel, majd úgy érezve, hogy itt a vége fuss el véle, elaludtam. Akkor este Austinnal álmodtam. Ott állt előttem és magyarul beszélgettünk és, bár álmomban is tudtam, hogy csak álmodom és ezért nem akartam felkelni, az ébresztőóra akkor is megszólalt.
Fura, de szeretek suliba járni, mert az évfolyam legjobb osztályát kaptuk meg és mindenki jófej. A jegyeim lehetnének jobbak, de egyenlőre beérem a 3,5-ös átlagommal, amit év végére igyekszem 4-esre feljavítani. Fizikából félévkor majdnem megbuktam, de már 3-as az átlagom és erre büszke vagyok. A matek viszont most betett. Még mindig nem értem, hogy lett 1-es a dolgozatom. Mindenhez írtam és nem is hülyeséget. Ilyenkor jön a ,,Már leszarom, ma minden szar" érzés, amikor az emberen már sírhatnék van. Főleg ha az álmainkról van szó, mert azokért bármit megtennénk és még az osztálytársak is nyaggatnak, hogy mi van velünk. Aranyosak, de ilyenkor inkább hagyjanak. Órákon általában, ha nem olyan tanárral vagyunk, aki észreveszi, akkor végig a suli wifin lógok. Sokszor hálát adtam már érte. Nem hiszek a Horoszkópokban, de a szórakozás kedvéért minden nap elején megnézem. Az elején még igazakat írt, de aztán egyre gyatrább lett és már alig olvastam. Azon a napon azt írta:
,,Nem tehetjük meg, hogy nem küzdünk azért, amit szeretnénk, mert ez nálunk létszükséglet a boldogsághoz!"
Hát ez most nagyon jól jött. Elkezdtem erősen káromkodni magamban és még jó, hogy éppen kicsöngettek, mert előtört belőlem a sírás és rohantam a sulimosdóba. Úgy tűnik barátnőm, Réka észrevette. Bekopogott és be is jött hozzám a fülkébe. Nem mondott semmit. Határozottan húzta elő zsebéből a telefont, majd az arcomba nyomta.
- Látod ezt? Én nem szeretem, de a te kedvedért letöltöttem, mert tudtam, hogy egyszer egy ilyen pillanatnál szükség lesz rá. Ő adjon erőt! Meg persze segítünk mi is.- mondta és a végén elmosolyodott.
A képernyőről ez a kép figyelt:
Hát mit mondjak, nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magam. Azonnal abbahagytam a sírást, mert tudtam, hogy igaza van. Letöröltem a könnyeimet, majd rendbe szedtem magam a tükörnél és elindultunk vissza a terembe. Szeretem ezeket a pozitív energiákat. Azonban van számomra egy nagy negatív energia, ami hogyha felém jön a folyosón, olyan mintha egy kést állítanának a gyomromba. Ez az energia a végzős srác, aki számomra olyan, mintha Austin Mahone járkálna a gimnázium folyosóin. Gondoljatok bele. Sosem értettem, hogyan lehet valakit ennyire szeretni. Ez mind a kettőjükre igaz. Talán pont azért, mert nem ismerem őket, ha ismerném már nem lennének annyira elérhetetlenek. Na mindegy, mert ez a negatív energia két hónap múlva elballag. Nem tudom, hogy jobb lesz nekem vagy fájni fog, hogy nem látom többet, de legalább valami változik, mert az életem mostanában egyre unalmasabb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése