12.RÉSZ: Visszatérés a valóságba

Vasárnap nagy erőt vettem magamon. Próbáltam visszatérni a régi életembe és úgy gondolni az előző hétre, mintha csak álmodtam volna. Felmentem Facebookra, hogy elkérjem a pótolnivalóimat és el is kezdjem azokat. Rengetek értesítésem volt és üzenetem, mert az elmúlt napokban egyáltalán nem mentem fel. Sok barátok érdeklődött, hogy hogy vagyok és mi a helyzet. Amint felmentem, meg is rohamoztak. Egyre tisztábban láttam a történteket és már nem gyötrődtem rajtuk annyit. Azt hibáztam el, hogy elfelejtettem, ki vagyok valójában. A szobám, a családom és a barátaim egyre jobban emlékeztettek rá. Írtam is nekik pár sort, de nem sokat, mert gondoltam majd másnap mesélek. Gyorsan végigfutottam az értesítéseimet és megpróbáltam mindenkinek gyorsan visszaírni. A gépem így is lassú, így nem volt könnyű és szinte már égtek a billentyűim. Tom bejelölt és amint visszajelöltem, írt is egy üzenetet. Egy videó fájl volt benne. Azt mondta nekem készítette. Én azonnal le is töltöttem. és automatikusan megnyitódott. Várnom kellett egy kicsit, amíg betöltött. Sejtelmem sem volt, hogy mi az. Justin Bieber - Nothing like us című száma szólalt meg a hangszóróból. A héten készült videók peregtek a szemem előtt. Minden amit Austinnal csináltam. Az első pillanat amikor találkoztam vele. Amikor üvöltöttük a Summer Paradise-t a kocsiban, amikor felmentem a színpadra a koncerten. Amikor sétáltunk a tenger parton és még az is, ahogy együtt aludtunk. A nevetések, az ölelések, a hülyülések. Minden ott volt újra, mindeközben azt hallgatva, hogy semmi sem olyan mint mi. Zokogtam. Összezuhantam újra. Alig láttam a képernyőt, törölgettem a szemem és zsepit kerestem a zsebemben. A kezem azonban egy kis kemény valamit fogott meg. A kavics volt az amit adott. Gyönyörűen csillogó, fehér kavics. Azt mondta azért kapom, mert olyan tiszta és igaz. Levegőt alig tudtam venni. Elindultam, hogy felrakjam a polcomra, de útközben a földre rogytam. Éreztem, ahogy fogja a kezem, ahogy figyel, ahogy szorosan átölel. Láttam, ahogy mosolyog és csillog a szeme. Mind ez nincs többé. Elveszítettem. Az ágyamra feküdtem és a fejem a párnámba nyomtam, hogy ne hallja meg senki, hogy sírok. Bele is aludtam. Kisírt szemekkel keltem fel másnap reggel. Erőt vettem magamon és elindultam a suliba. A szekrényemhez közeledtem, hogy bepakoljam a kabátomat és a tornacuccomat. Egy apró cetli kandikált ki a résen. A környezet eszembe juttatta, hogy hol is hagytam abba. Volt ott egy fiú, Bence, aki olyan volt nekem mint Austin. A legjobb haverom volt és nagyon összevesztünk, amikor közöltem vele, hogy egy hétre kimegyek Amerikába egy idegen férfival. Nem akart elengedni. Vele is igencsak csúf volt az elválás. Kinyitottam a szekrényemet és kipottyant belőle egy lap. Bedobtam a cuccomat, majd olvasni kezdtem.
,, Üdv itthon!:) Irtó üres volt ez a hét nélküled, tudva, hogyan váltunk el. Bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért, mert nem azt néztem, hogy neked mi jó. Féltem, hogyha kimész, már nem jössz vissza és elveszítelek. Mindig bátorítottalak, hogy érd el az álmaid és tudtam is, hogy mik azok, de soha nem mertem belegondolni, hogy egyszer majd a barátságunk lesz a tét. Végre itt vagy és megbeszélhetünk mindent. Fent várlak az aulában. Beni"
Mosolyogva olvastam végig, mert egy ilyen hét után, bár Alex mellettem volt, jól esett pár kedves szó és a tudat, hogy van, akinek hiányoztam. Felsiettem és ott ült az egyik aulai asztalnál. Odasétáltam. Nem állt fel. Nézett rám és mosolygott.
- Te semmit sem változtál. - mondta - Itt a reggeli forrócsokid.
Örültem, hogy gondolt erre. Minden reggel ittam egy forrócsoki az automatából és ha nem volt nálam pénz, kértem egy százast valakitől. Leültem hozzá és iszogatni kezdtem az italom.
- Én is ezt remélem. Itt minden olyan más, mintha nem is haza jöttem volna, de majd visszarázódom. - feleltem.
- Majd segítek. Mesélsz mi történt Amcsiban?
Hallgattam és néztem magam elé. Odahúzta a székét és megölelt. Jó volt újra érezni az illatát és látni a gyönyörű kék szemeit, amiért a fél suli odavan.
- Nem tudom mi történt veled ott, de talán jobb, hogy itt minden más. Ez a te tereped, az életed. Itt mindenki szeret és boldognak akar látni. - súgta a fülembe. Mintha olvasott volna a gondolataimban. Nyilván látszott rajtam, hogy nem vagyok jól, de annak az oka lehetett volna a családom is. Féltem volna neki mindent elmesélni, mert rájött volna a féltékenységi roham és olyan dolgokat tett volna, amit aztán maga is megbánik. - Délután sétálunk egyet. Úgyis olyan szép az idő. - jelentette ki. El is indultunk, mert megszólalt az előjelző csöngő és kezdett mindenki eltűnni a folyosókról. Bármikor összejöhettünk volna Benivel. Ő talán vágyott is rá, de én olyan lány vagyok, aki nem jön össze fűvel fával és többet ér egy jó barátság, mint egy röpke kapcsolat, meg persze nem akartam tönkre tenni ezzel a barátságunkat. Az osztályban mindenki csillogó szemekkel nézett rám és még órán is megkértek a tanárok, hogy meséljek. Nagy vonalakban, felszínesen elmeséltem és békén hagytak. Délután Benivel elmentünk a parkba, ami televolt bmxesekkel, rolleresekkel és gördeszkásokkal, amit ő is csinált. Nem értem miért vitt oda. Tudta, hogy nem szeretem az idétlen páwákat és a nekik bájolgó éjjeli pillangókhoz sem volt sok kedvem.
- Nyugi! Nem maradunk itt. Ez csak az első lépés. - nyugtatott meg. Odasétált egy haverjához és egy kis dobozt vett át tőle, majd a kezembe nyomta. A parkolóba beállt egy nagy fekete autó. Elindultunk felé, majd beszálltunk. Az ő kocsijuk volt az. Köszöntem Beni fiatalos és jó fej anyukájának, aki szintén nagyon örült, hogy viszont látott és kinyitottam a dobozt. A tartalma egy kis zene doboz volt, az Anasztázia mesefilmből és azt a dallamot is muzsikálta. Nagyon szeretem azt a mesét. Nem hittem a szememnek. Jól megölelgettem érte és egész úton azt hallgattam. Nem tudtam hova megyünk. Beni az utolsó pár utcánál befogta a szemem, majd mikor odaértünk elvette. Az Állatkert volt az. Az volt a másig álmom, hogy biológus leszek és kimegyek Afrikába és még mindig ez az életcélom. Nagyon szerettem ott lenni, mert lenyűgöztek az állatok. Nem voltunk ott sokat csak egy 2 órát, mert még sötétedés előtt haza kellett érnünk. Nagyon jól esett, hogy erre is gondolt. Utunk végén leültünk egy padra és megdézsmáltuk a sósperecet, amit akkor vettünk a büfében.
- A két legjobb dolog, amivel magamat is emlékeztetni szoktam arra, hogy ki vagyok és mit akarok az élettől. Nálad jobban nem ismer senki. Miért csináltad? - kérdeztem.
- Mert még itt vagy. - vágta rá. Még? ezt nem értettem, de inkább ettem tovább.
- Már nem számít az előző hét. Visszatértem. Újra a régi Becca vagyok. A bohó és idétlen. A mindig jókedvű. - nevettem.
- Hiányoztál. - mondta és nézett rám kiskutya szemekkel. Nehéz volt nem el hinni neki. Nem mintha hazudott volna. Mikor vele megyek valahova, mindig megnézik őt a csajok és ő észre sem veszi őket. Ebben ő az egyetlen. Én sem tudnám nem észrevenni őt bárhol. Annyira izmos amennyire kell. Most szürke melegítőt és  fekete trikót viselt, a nyakában ott lógott a dögbiléta a lábáról pedig virított a hófehér Airmax. Nem voltak annyira pénzesek, de adott magára. A haja olyan dobálósan hosszú volt. Mint még Justin Bieber-nek az elején. Külsőre nem álltam volna szóba vele, mert az ilyen srácok beképzeltek, de ő más volt. Aznap sokszor nevettetett meg és nap végére már olyan voltam, mint aki teljesen felépült. Mi tipikusan azok voltunk, akik csak barátok, de ezt senki nem hiszi el és volt amikor túlzásba estünk és nem érdekelt, mert tudta mindenki előre. A mostani pillanat is ilyen volt. Felálltunk, hogy elinduljunk. Ő átkarolt hátulról, én pedig megfordultam, hogy fejezze be. Egymáshoz érintettük a homlokunkat és csúnyán néztünk egymás szemeibe. Elnevettük magunkat és gyönyörű pillanat volt a csókra, amit én tudok, hogy Beni egész nap tervezett. Menekültem és felejteni akartam, ezért belementem. Összegabalyodtunk. Először még fura volt, de aztán már élveztem, mert ebben nagyon jó volt. Haza kísért és aznap éjjel már sokkal jobban aludtam.